A Szolgáló archetípus egyik árnyéka kritizálás vagy kritizálási hajlam, a „megmondóság”.
Hiába tudjuk, hogy nem szép dolog kritizálni, mégis csináljuk. Utána kicsit megkönnyebbülünk, aztán meg néha lelkiismeret furdalást érzünk, hogy miért is kellett…? Ezt az ördögi kört úgy tudjuk felülírni, ha először is megértjük a kritizálás lélektanát.

Sokszor érzünk késztetést arra, hogy megnézzük, hogy mi nem jó a külvilágban, mi nem jó a másik emberben, vagy önmagunkban. Ez a bennünk élő Szolgáló archetípus működésének egyik aspektusa, aki szeretne rendet teremteni kívül és belül is. Ugyanis amikor rend van, akkor érzi az energiák letisztultságát, érzi, hogy minden szép és jó… és ennek az egység élménynek, az egész-ség élménynek a megteremtése az ő feladata.

Ez egy kihívás, ennek a lélekszerepnek a valódi kihívása.
Ennek árnyékában bújik meg az a nehézség, amikor folyamatosan azzal a szemüveggel nézünk körül, hogy mi nincs itt rendben, mi nem illeszkedik az egészhez, ami valahogy kilóg, ami nem szép, ami nem jól működik. Ez a fajta hibakereső üzemmód néha elhatalmasodhat és gyakorlatilag beéghet a rendszerbe, bemerevedhet és egy kritizálási hajlammá nőheti ki magát.
Lehet, hogy te is ismered ezt az állapotot.

Nem mindig egyformán erős ez bennünk. Furcsa módon olyankor aktiválódik ez a program, amikor a saját lényünkben vagyunk elbizonytalanodva, mikor nem érezzük komfortosnak, egészségesnek magunkat, akár fizikai, érzelmi, szellemi vagy mindhárom létszintünk kombinációjában.
Mikor tehát a saját rendszerünkben érzünk egy szétesettséget, diszkomfort érzést, akkor ösztönösen beindul a hiba keresési üzemmód.

De – egyfajta önvédelemként – sokkal könnyebb kifelé tekinteni és a külvilágban észrevenni a problémákat. Főleg a közeli kapcsolódások, a szeretteink, a rokonság, a család, párunk és a gyerekeink isszák meg ennek a levét. Azonnal meglátjuk, ha valami nem stimmel. A gyerekemnek koszos a füle, a párom nem szólt hozzám, az anyukám nem gondoskodott rólam megfelelően, az apukám nem támogatott, stb. Azonosítjuk a hiba forrását és megítéljük. Megvan az ok-okozat, és ez megnyugtató. Már csak ki kell javítani a hibát!

Na, és itten jön kérem szépen a probléma, amibe mindig bele fogunk akadni! Ugyanis a másik embert sokkal nehezebb megváltoztatni, mint gondoltuk. Még talán a kicsi gyerekeinket sikerül, de kamasz kortól már nincs esélyünk…

Az igazság az, hogy a hiba sohasem a külvilágban keresendő, bár ezt nehéz elhinni.
(De egy pillanatra gondolj csak bele, hogy a gyereked koszos füle kit zavar? Őt biztosan nem. Tehát hol a gond? Ki érzi, hogy rossz? Hát bizony te.)

Ha rosszul érezem magam, akkor én indítok el egy rezgést, ami a külvilágba vetülve megnyilvánul… és már látom is, hogy mi nem jó.

Valószínű most azt a teljesen jogos ellenvetést teszed, hogy a másik miatt van minden. Pl. én szépen nyugodtan üldögélek otthon, a párom pedig idegesen hazajön és agresszíven beszél velem. Egyértelmű, hogy ez az ő hibája, ő volt a bűnös, ő rontotta el a nyugalmat és miatta kerültem én ebbe a helyzetbe.
Abszolút van ennek realitása, de sajnos nem old meg semmit.
Ha egy kicsit tovább viszed a történetet, akkor láthatod, hogy ha a másikat kikiáltjuk bűnösnek, akkor rátesszük a felelősséget és máris megteremtettük magunkban a tettes-áldozati játszmát, melyben mi szépen belekerültünk a nem túl népszerű áldozat szerepébe.
Az áldozat szerep azért tesz kiszolgáltatottá, mert automatikusan azt várjuk el, hogy a másik változzon meg, ő legyen a kedvesebb, hiszen ő rontotta el. Így mi magunk tehetetlenekké válunk és csak a szenvedés mélyül tovább. Kritikánkat, véleményünket a másik fél ezt sajnos nagyon ritkán tudja pozitívan értékelni, egyáltalán meghallani, megérteni, hiszen támadásnak véli. Hacsak nem használjuk az erőszakmentes kommunikáció csodálatos technikáját. Így általában megsértődik, védekezni kényszerül, vagy elhatárolódik tőlünk. Egyre mélyül a szakadék kettőnk között azzal is, ha jogosnak vélt sérelmeinket megosztjuk barátainkkal, akik megerősítenek bennünket.

Fontos tehát, hogy – bár igaz lehet a megítélés – mégis csakis úgy tudunk egy ilyen helyzetet pozitívan kezelni, ha a kivetítésből visszahozzuk a figyelmet önmagunkba és megkeressük azt, hogy miért esett ez nekünk ilyen rosszul. Megkeressük azt, hogy milyen gombot nyomott ez meg bennünk. Hol van a sérülékeny részünk?
Ekkor megtaláljuk azt a gyenge pontot, azt az állapotot mindez mögött, ahol mi nem vagyunk magunkkal jóban, ahol mi hordozunk egy rossz véleményt, ítéletet. Ezt valószínű másoktól kaptuk, tanultuk el, szüleinktől és egyéb minta adó tekintélyszemélyektől interiorizáltunk. Most tisztán felfedezhetjük a saját magunk felett hozott ítéleteket, fájó véleményket.
És itt a lényeg! Ezek az ön-ítéletek bennünk okoznak egy szakadékot, mégpedig valódi lényünket választják el a felületes személyiségünktől, és eltorlaszolják a szeretet kútját bennünk.
Ha elapad a szeretet-folyam, akkor kialakul egy bezárt tudatállapot, mely nyugtalanságot, majd félelmet, sőt szorongást generál. Így működik ez tehát.
Ezért nagyon fontos, hogy ebben az időszakban megkeressük az önmagunkkal kapcsolatos negatív véleményeket és tudatosságunk fényével átvilágítsuk.
Ezzel a belső gyógyító munkával fel tudjuk szabadítani a szeretet forrását önmagunkon belül. Így lényünk újra feltöltődhet a vágyott pozitív érzelmi energiával. Ez olyan, mint egy vérátömlesztés, amelyben meggyógyulhatunk, megnyugodhatunk. Szépen lassan átalakul a látásmódunk is, és észrevesszük, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ha észleljük, hogy a társunk nyugtalanul jött haza, akkor el tudjuk dönteni, hogyan szeretnénk most erre reagálni. Lehet, hogy egy kicsit békén hagyjuk, hadd higgadjon le… lehet, hogy odébb állunk, hogy ne legyünk a céltáblája a dühének, vagy kedvesen odafordulva megkérdezzük, hogy tudunk-e segíteni, vagy egyszerűen csak megérintjük, átöleljük őt.

Tudom, hogy nincs velünk semmi baj, és minden rendben van így…