Ez a mondat sokszor elhangzik az egyéni terápiákon. Valószínűleg te is hallottad már ezt a problémát az ismerőseidtől, barátaidtól, sőt talán magad is átélted néhányszor az életedben.
Ilyenkor könnyen jön a szánkra az a tanács, hogy – ugyan már, ne vele mérd össze magadat; te vagy a jobb; fogadd el, hogy ő jobb képességű; mindenki egyedi; ez nem visz sehova, csak magadat bántod vele; és a kedvencem, az engedd el… stb… És biztosan érezted már, hogy ez nem megy ilyen könnyen, hiába igaz, hiába lenne jó.

Hogyan lehet vajon ezt tényleg megtenni? Mire van szükség ahhoz, hogy mások mássága, a mi szemünkkel nézve szebb, jobb, okosabb, több-sége ne zavarjon meg, ne fájjon?

Ahhoz, hogy ide eljussunk, egy kis időutazást kell tennünk a pszichénkben, belső történetünkben. Hiszen valószínűleg nem ez az első eset, hanem életünk során már több hasonló helyzettel találkoztunk. Sosem a jelenben van tehát a kulcs, hiszen ezek az érzések azért bukkannak fel, mert már múltjuk van bennünk. Bizonyos emberek, bizonyos helyzetek csak aktiválják a magunkban hordozott és érzelmileg még fel nem dolgozott helyzetek emlékeit.

Kezdjük azzal ezt a belső utazást, hogy azokra a „paradicsomi” élményekre gondolunk, amikor pici babaként mindenki minket dédelgetett, ajnározott, amikor minden rezdülésünk és megnyilvánulásunk egy mosolyt idézett szüleink arcára, amikor még semmit sem ronthattunk el, amikor még a világ azt tükrözte vissza, hogy mi vagyunk a közepe, egy igazi csoda, a boldogság forrása… milyen jó érzés még leírni is, ahh.

Aztán idézzük fel azokat a pillanatokat, amikor elsötétült az Ég, mert a Figyelem Ragyogó Világosságát, mely a szüleink tekintetéből, szívéből, érintéséből fakadt, eltakarta egy felhő…
Vajon mi jut eszedbe legelőször erről? Szerinted nálad mi volt az a bevésődés? Mikor kezdődhetett?

Fontos megragadnunk az első emlékeket, mert a többi csak ismétlődés. De gyakran nem tudunk olyan mélyre hatolni és sok ember nem emlékszik vissza 3 éves kora előttre, sőt.
A kineziológiában van két olyan izom tesztelés, amikor azt kérdezzük meg a klienstől, hogy mi az – ok kora, és mi a – legjobb megértés kora, egy bizonyos témakörben. Ez azért jelenthet segítséget, mert könnyebb felidézni a „legjobb megértés korát”, hiszen az később volt, így itt még élénken élnek az élmények, és azonnal tudunk kapcsolódni a rossz érzéshez is. Onnan már könnyebb felidézni, vagy csak elképzelni a kezdeteket.

Mi is akkor az alap képletünk? A kiinduló helyzet?
Van az a személy, aki a figyelmet adja – és aki kapja. Itt még minden stimmelhet. Aztán valami, vagy valaki megzavarja az „adást”. A figyelem elterelődhet egy 3. elem belépése miatt. Megjelenik a hiány, ami először csak meglepődést okoz, majd elindul az érzelmi reakció kialakulása, mely később féltékenységként és/vagy irigységként vésődik be.
Az a bizonyos 3. elem nem mindig egy másik személy. Lehet az anya érzelmi lekapcsolódása a gyerekről, mert már elege van, elfáradt, stb.

A másik jellemző, amikor tényleg egy másik ember lesz a „harmadik”. Amikor például testvér születik, és a kicsi egyszerűen nem érti, miért nem vele foglalkoznak. Vagy amikor az anya a férjét „választja”, és nem tud igazából odafigyelni a babájára, vagy megijed az anyaságtól, attól, hogy elveszíti a szépségét, vonzerejét. Mindegyik esetben a pici azt éli meg, hogy ő nem jó, nem elég, nem elég jó.
Szépen lassan kirajzolódhatnak ennek a történet-fonálnak az állomásai, amikor a figyelem-folyam tápláló energiái azért apadtak el, mert valami, vagy valaki odaállt közénk.Látjuk, hogy bár a megélés egyedi, a történetek azonban (arche)tipikusak, azaz szinte mindenki átéli élete során. Nem vagyunk tehát egyedül!

Az alapunk már megvan. Erre épülnek rá „felülről” azok az elemek, amelyek főleg tinédzser korban lépnek be a rendszerbe, amikor érzékennyé válunk az ideák világára. Ebben a fejlődési szakaszban megjelennek az eszmények, az eszményképek, melyekhez hasonlítani akarunk. Az ideális nő, férfi, testalak, viselkedés… Az senkit nem érdekel, hogy ezelőtt párszáz vagy párezer évvel még pont az ellenkezője volt ideális akár. A lényeg a most. Erre szépen ráépülnek azok a divat irányzatok, melyek szinte elvárássá válnak a fiatalok körében. Ezeknek igazából mi magunk akarunk megfelelni, senki sem kényszeríti ránk. Sőt, szüleink hülyeségnek tarthatják, tilthatják, hiszen ők nem ebben nőttek fel. Ez még rosszabbá teheti a dolgot. De a kielégítés sem megoldás, hiszen a kártyavárunk alapjai már állnak… és mindig van, akinek több, szebb és jobb… azannyát!

Mi jön még ehhez a kombóhoz? Azok az elvárások, melyeknek meg KELL felelnünk, hogy bizonyos célokat elérhessünk az életünkben.  Vajon hány ilyen „üzleti ügyünk” fut, melyeket csak azért csinálunk, mert valakitől megtanultuk, hogy így kell, csak így lehet.
Biztos ez? Biztos, hogy nem!

Na, lassan összeáll az egész képletünk:
Nem vagyok elég jó, mert nem rám irányul (már) a figyelem, valaki beárnyékol, mert ő a jobb
+ ez lenne az ideális, aminek meg kellene felelnem, de olyan messze állok tőle
+ muszáj még ezt is kipréselnem magamból a cél elérése érdekében, de már alig bírom
==== hát ez nekem nem fog menni, az biztos…

Íme az a szemüveg, aminek az egyik üvege a féltékenyég, a másik az irigység. Ha ezen keresztül nézünk körül, azonnal meglátjuk azokat, akik jobbak, szebbek és ügyesebbek nálunk. Jáááj.

Le tudjuk venni ezt a szemüveget? IGEN!
Hogyan?

Már azzal a belső munkával elkezdtük, ahogy mindezt konkrétan végig gondoltuk, végig vizsgáltuk. Ezt nem lehet megspórolni, mert csak a tudatosítás képes leválasztani az azonosulást. Fontos tehát megértenünk a teljes dinamikát, és megismernünk a saját forgatókönyvünket és szereplőgárdánkat ebben a tekintetben. Fontos elismernünk és megélnünk a bennünk rekedt érzelmeket is. Nyugodtan sírjuk ki, kiabáljuk ki! Ennek is megvan az a módja, amivel nem bántunk meg senkit, nem mélyítjük a szakadékot, de mégis megkönnyebbülhet és megtisztulhat a lelkünk.
Még egy lényeges elem – megfigyelve azokat, akik miatt így érzünk, észrevehetjük azokat a jellegeket, tulajdonságokat, melyek bennünket is gazdagíthatnának. Talán pont az hiányzik, az a darabka, amit benne látok? Ebben mindig van egy szemernyi igazság. Csakhogy megvan az a lehetőségünk is, hogy saját magunkból teremtsük elő szó szerint azt, ami a másikban olyan irigylésre méltó.

És itt a lényeg! Itt fordul át valóban megszabadítóvá és felszabadítóvá a helyzet.
Miért?
Mert – feldolgozva a fentieket – oda értünk lényünk Teremtő Aspektusához, ahhoz az imaginatív képességhez, amivel szó szerint bármit behívhatunk az életünkbe, amire valóban vágyunk. Csak eddig még nem jutottunk el ide, mert árnyékaink összezavartak.

Ez az ideák igazi ajándéka. Hogy képesek vagyunk általuk saját magunk teljesség-érzésének a megteremtésére.
Ekkor a Figyelem már nem horizontális. Nem zavar a másik, nem tud senki bejönni a képbe. Nincs más, csak Te és a Teremtő. Ez a bennünk élő Művész archetípus valódi kihívása. Az Ideális Én megrajzolása, megfestése, elmesélése, eltáncolása, kifejezése, Társ-teremtésben az Univerzum erőivel. Ha ebbe merülünk, ha ebben áradunk, akkor élvezet lesz találkozni mások másságával, mert inspirálni fog, mert vonzani fog, érdekelni és életre kelteni, kíváncsivá tenni és közös teremtésre ösztönözni.

Lássunk hozzá, most!

Szívesen segítek neked és támogatlak ebben a folyamatban az egyéni terápián