Mi jut eszedbe, ha azt a szót hallod: szolgáló, szolgálat, szolgálni?
Milyen érzések társulnak hozzá? Mit mozgat meg benned ez a kifejezés?

Nagy valószínűséggel nem a legnépszerűbb dolgok jutnak eszünkbe róla. A különböző önismereti programjainkon, pl. a SzimbolonSzínházban – is meglátszik ez a tendencia, hiszen van olyan, hogy a Szolgáló archetípus negatív felhangja miatt inkább nem akarnak foglalkozni ezzel a belső szerepmodellel. Olyan minták és képek kapcsolódnak a szolgálóhoz, mint minőséghez, amelyeket napjainkban nagy ívben kerül el mindenki. Hiszen manapság, az önmegvalósítás és az érdekérvényesítés időszakában, nem tűnik éppen kifizetődőnek, ha valaki szolgáló hozzáállást vesz fel az élet különböző helyzeteiben. De hogyan is jutottunk idáig?

Annak ellenére, hogy az úr-szolgáló viszonyok ma már nem igazán vannak ilyen konkrétan jelen, a kiszolgáltatottság, ami a szolgálót jellemezte, még most is vastagon körbelengi ezt a fogalmat. Szolgálni, kiszolgálni, az mindig egy alá-fölérendeltségi viszonyt jelez. Kapcsolódhat még hozzá a tehetetlenség, kihasználtság, elnyomottság érzése is, azaz kőkemény áldozat szerep.  Ehhez még hozzájön az is, hogy saját terheink is annyira nyomasztanak sokszor, és bőven elégnek érezzük a sajátunkat cipelni, nem hogy még mások terheit is a vállunkra vegyük, hogy nekik esetleg a mi segítségünkkel jobb legyen. Csoda hát, ha valóban ennyire népszerűtlen a szolgálat?

Ha ebből az egy szemszögből nézzük, akkor mindez valóban így van, és egyáltalán nem túl vonzó számunkra. Ha viszont újragondoljuk és felidézzük mindazt a szakralitást, ami mögötte van, akkor saját fejlődésünk szempontjából is egy kincsesbányára bukkanhatunk. Nézzük meg, hogy is lehet ez!

A kulcs ehhez mindig az, hogy éppen mi a mozgatórugónk. A kulcs ehhez is a szívünk vezetésében rejlik, azaz meghalljuk és követjük-e a szívünk hangját vagy folytatjuk mindennapi játszmáinkat és küzdelmeinket azért a szeretetért, ami eleve ott van bennünk. A választóvonal zsilettpenge vékonyságú és sokszor nehezen észrevehető.  Nálad hogy vannak ezek a szerepek?

Önfeláldozás vagy áldozathozatal?

Vannak helyzetek, amikor nem a saját önös érdekünk a legfontosabb. Nem az számít, hogy nekünk a legjobb legyen, hanem a közös, az egész szempontjából nézve keressük a legmegfelelőbb megoldást. És ez lehet azt is jelenti a számunkra, hogy le kell mondanunk olyan előnyökről, amit akkor tudtunk volna elérni, ha csak magunkra gondolunk. Vagy akár a saját magunkéból kell adnunk. Időt, energiát, pénzt, egyéb dolgokat.

Amikor a közösség érdekét tartjuk elsősorban a szemünk előtt, és így tesszük bele azt, ami tőlünk a leginkább telik, lemondva egyéni érdekünkről, ez egy tudatos áldozatvállalás. Ha önmagunk érdekeit, képességeit, teljesen figyelmen kívül hagyjuk és mindennek és mindenki másnak alárendeljük, függetlenül helyzettől, emberektől, azzal biztos, hogy semmi jót nem teszünk magunknak. Odadobtuk magunkat értéktelen konc gyanánt a többség, a mások martalékának. Mert ha mi így állunk magunkhoz, nagy valószínűséggel kívülről sem fogunk egyebet tapasztalni.

Mártíromság vagy felajánlás?

Gondolj bele a következő klasszikus helyzetbe. Szülő-gyermek vagy férj-feleség kapcsolatokban nem ritka, hogy mindig a másikért teszünk ezt meg azt. Hogy neki jó legyen, hogy neki több legyen, és így tovább. Aztán azt tapasztaljuk, hogy gondos törődésünk mintha falra hányt borsó lenne, vagy éppenséggel feneketlen kútba hullana. Talán észre sem veszik. Talán teljesen természetes és sosem elég. Talán nem olyan, mint ahogyan azt a másik elképzelte, akarta és így nem is jó. Érdektelenség, hálátlanság, gátlástalan kiszipolyozás egyik oldalról. A másik oldalon pedig ott van a fájdalom,  a „pedig én a szívemet-lelkemet is kitettem érte”  felkiáltással. Ismerős? Hogy lehet ebbe belecsúszni?

A legjobb szándék is kevés, ha egy szolgáló mártíromsága áll a háttérben. Mi lenne itt a valódi szolgálat? A feltétel nélküli, elvárások nélküli, őszinte adás. Tudva, hogy lehet semmit nem kapunk érte cserébe. Ez a felajánlás részünkről.  Odaadjuk, és aztán elengedjük, mindegy mi is lesz az eredménye. Az már nem a mi dolgunk. Ha kapunk érte, megköszönjük. Ha nem, akkor segítettünk. Szolgáltunk, és ezáltal a lelkünk fejlődését támogattuk.

Az önzetlen szolgálat az egyik legfelemelőbb érzés. Ha nem ezt érzed, akkor nem adtál őszintén, elvárások nélkül. Akkor ott nem a szíved volt a kiindulópont. A különbség mártíromság és valódi felajánlás között, hogy tudni kell nemet mondani ott, ahol azt érezzük, hogy már túl sok  amit beleteszünk, mert nincs egyensúly. Nincs jó érzésünk, csak kötelességből, félelemből, megalázkodásból és elvárásból adunk. Az egyensúly törvénye alapján előbb-utóbb ez is konfliktushoz vezet.

Megalázkodás vagy valódi alázat

A valódi alázat egy csodálatos emberi tulajdonság. Szíveket lehet megnyitni, mély sebeket lehet vele begyógyítani és hatalmas változásokat elérni. Ehhez azonban meg kell tanulnunk különbséget tenni, nehogy megalázkodás legyen belőle, azaz önmagunk értékeit figyelmen kívül hagyjuk és saját magunkat kicsinyítjük le. Ez aztán belső elégedetlenséghez, majd külső konfliktushoz vezet. A valódi alázat sem kíván semmi mást, mint szeretetet és szívből való cselekvést, hozzáállást.

Biztos lehetne még több és jobb példát hozni, de talán ennyiből is átszűrődik a Szolgáló archetípus csodálatos szakralitása. Az a minősége, ahol a saját érdek és az Egy-ség közös nevezőre kerül, ahol senki sem sérül, hanem mindenki fejlődik és növekszik. Szeretetben, önértékelésben, alázatban és önzetlen együttműködésben.