A Művész archetípus egyik fontos témája a SZÉPSÉG.
Ki ne emlékezne mindannyiunk meséjében – a Hófehérkében – a mostohaanya mágikus tükrének híres mondatára?
Ez a mondat egy érzékeny témát érint meg minden nőben, és talán sok férfiban is, bár másképpen.

Elég szép vagyok?

Ismerjük ennek a kérdésnek a különböző válaszait és az erre adott érzelmi reakcióinkat. Ha a válasz – igen – akkor kifényesedik a világ, kedvünk van élni, szinte szárnyalunk, kíváncsiak leszünk a többiekre, szeretnénk megmutatni egyre többet magunkból. Ha viszont nem-et érzékelünk, akkor legszívesebben elbújnánk, inkább begubózunk, szégyelljük magunkat és nem akarunk szem elé kerülni. Azonnal csinálnunk kell valamit magunkkal, hogy megint újra szépek legyünk.
Különböző praktikákat keresünk, felteszünk egy pakolást, veszünk egy új cuccot, elkezdünk fogyózni, azt akarjuk, hogy valaki azonnal megerősítsen minket, és még sorolhatnám…

Furcsa módon legtöbbször nem is a külvilág, hanem a saját értékelésünk emel fel, vagy éppen sújt porig bennünket. Beállunk a tükör elé, ami megadja a választ az aznapi hangulatunkra, pedig nem is tud beszélni. Mi magunk vagyunk önmagunk legdurvább kritikusai.

A szépség eszménye mindenkiben benne él, bár a korok és kultúrák folyamatosan változtatják az aktuális eszményképet.
Már kora serdülőként ezekhez az ideálokhoz próbálunk hasonlítani. Azután el is feledkezünk arról, hogy ezeket a képeket nem önmagunkból, hanem a külvilágból kaptuk. És folytatjuk tovább ezt a kifelé figyelést, a külső eszményképekhez való ragaszkodást öntudatlanul. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a szamár az elé lógatott répával – esélyünk sincs elérni az áhított ideált. Ez csak arra szolgál, hogy a világ által nyújtott számtalan hamis tükröződés rabságában sínylődjünk.

Ha valóban meg akarjuk ismerni a Valódi Szépséget, akkor érdemes lemondanunk a külső tükrök kereséséről és önmagunk belső tükrével kell foglalkoznunk.
Ez először is azzal jár, hogy a rendkívül sok hamis tükörképet, amit a tudatunk hordoz önmagunkról, felismerjük és beazonosítsuk. Ezzel foglalkozva rádöbbenünk, hogy önmagunk nem-elfogadása nem is annyira a külsőnkre, a testi tényezőkre vonatkozik. Rájövünk, hogy sokkal inkább olyan múltbeli élményekből táplálkozik, amikor nem éreztük a szeretetet és elfogadást valamilyen kapcsolódásunkban.

Belső tükrünk tisztulása tulajdonképpen kapcsolati sebeink gyógyulásának folyamata is egyben. Ide vezet minket a bennünk élő Művész, az újra kibontakozó önelfogadáshoz és önszeretethez.
És ez egyáltalán nem önző és öncélú dolog, hanem egy mélységes emberi igény, a belső harmónia igénye.
Harmónia az önmagunkkal és másokkal való kapcsolódásunkban – ez teszi lehetővé, hogy valóban át is éljük a szépséget, mint isteni ideát.

Megtisztult tükrünkben ugyanis a Lélek ragyogását láthatjuk, érzékelhetjük.

Gyere el a következő RituálTáncra, melyen ezzel a témával foglalkozunk:
VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK>>>